Mit mesél a természet?

Néhány furcsa történetet szeretnék elmesélni nektek, gyerekek. Ilyen esetekről nem olvastam egyetlen könyvben sem, és soha senkitől nem hallottam hozzájuk hasonlót. Mindezeket a saját szememmel láttam. Az év valamennyi szakában kora reggel kopogást hallok a nyaraló ablakán: hol lágyat, hol erőset. Így adnak hírt magukról az én kis barátaim. Sokan vannak, és sokfélék. Tiszta hófehér cinkék, kékes hátú csuszkák, fekete szárnyú seregélyek, piros bóbitás, cifra harkályok, díszes tollú szarkák, nagy kék foltos szajkók és sok-sok veréb. Néha ebbe a zajos társaságba hangos károgással varjak vegyülnek. Váratlanul megjelennek a piros begyű pirókok is. Megetetem őket kölessel, kenyérmorzsával, szalonnával, hús- és sajtdarabkákkal. Úgy hozzám szoktak már, hogy amikor kimegyek az emeleti balkonra széthinteni a kölest, egy könnyű, majdnem táncos léptű barázdabillegető szalad előttem az erkély korlátján, hogy mielőbb megkapja a porcióját…

Beszélgetnek-e az állatok?

Az öreg veréb

Egyszer, egy nyári napon nyitva volt az erkély ajtaja. Éppen dolgoztam bent, a szobában, az íróasztalnál. Az erkélyen verebek ugrabugráltak. Hirtelen a szobába repült a legközönségesebb, kicsi, jelentéktelen, szürkésbarna veréb.

Végigsuhant a szobán a másik kijáratot keresve, s közben röpködni kezdett a mennyezet alatt. Csendben ültem, hogy meg ne ijesszem. Ide-oda csapkodott az ablak és a szoba távoli sarka között, repdesett a mennyezet alatt, mindenütt nekiütközött a falnak, és leszállt a radiátor hideg csövére. Aztán ismét rótta a maga útját a szoba egyik végétől a másikig, majd újra letelepedett pihenni. Sehogy sem tudott kijutni a nyitott ajtón az erkélyre, ahol a társai békésen csipegették a kölest.

Miután pihent egy keveset az ablakon, átlendült az ajtó előtt, leszállt a könyvek közé a magas asztalkára, majd az újságokra röppent, melyek az asztal mellett hevertek a széken. Keresztülvergődött rajtuk, és a padlón találta magát, az alacsony lábú heverőnél. Ki tudja, miért, bement a heverő alá, előjött, sőt még egyszer ide-oda ugrált a szoba közepén, mígnem a nyitott ajtó felé került. A lépcsőházból erős, friss léghuzat áramlott be, és a meghökkent verebet kisodorta egyenesen az erkélyre, ahol elvegyült a verébkompániával.

A veréb eltűnt. Minden megesik. Nevettem rajta, és belemélyedtem a munkámba.

Eltelt két nap. A harmadikon ragyogó napsütés volt, én, mint mindig, az asztalnál dolgoztam. Az erkélyajtó nyitva volt. Az utcáról behallatszott a madárcsicsergés. Egyszer csak az erkélyről betipegett a szobába – mégpedig igen komótosan – egy komoly, öreg veréb, de rám sem hederített. Megállt, körülnézett, mintha valamit felidézne az emlékezetében, majd röpködni kezdett a mennyezet alatt. De nem az ijedt madár szeles, kapkodó mozgásával, hanem megfontoltam. Röpködött egy darabig, aztán az ablakra telepedett, onnan – átlendülve az ajtó előtt – leszállt a könyvek közé.

Eleinte nem értettem, mi történik. Ám amikor a könyvek után célba vette az újságokat, bátran befurakodott a rendetlenül odadobált lapok közé, majd átvergődött rajtuk, és a padlón találta magát, ámulva kezdtem figyelni, milyen tudatosan ismétli meg annak a kis verébnek az útját, amelyik két nappal ezelőtt repült be hozzám a szobába.

A veréb bement a heverő alá, kijött a szoba közepére, egy ideig az ajtó előtt toporgott, leült, mintha a tapasztalatait összegezné, aztán nyugodtan, kényelmesen, sőt szinte magába mélyedve kiment az erkélyre, csapott egyet a szárnyával, és eltűnt. Teljesen világos volt, hogy ellenőrizte a fiatal veréb elbeszélését.

Nem tudom, hogyan értetik meg a madarak egymással magukat, de az öreg veréb személyesen repült ide, hogy meggyőződjék, úgy történt-e minden, ahogy a fiatal veréb elmesélte. És megbizonyosodott, hogy minden igaz: a fióka nem füllentett. Hogy miért volt erre szüksége annak az öregnek, melyet pelyvával sem lehet becsapni – nem tudom…

Az elveszett kiskutya

Volt egy Zorka nevű kutyánk – eszkimó kutya és ju­hászeb pompás keveréke. Igen nemes szívű, nagyon okos, jó kutya volt, és remek házőrző. Született egy kölyke. A kiskutyus már elmúlt egyéves, mikor váratlanul elveszett. Hogy mi történt vele, senki sem tudta. A környéken sehol sem látták. Zorka nem titkolta a bánatát. Ha csak kiejtettük Tobik nevét, a szemébe máris könnyek szöktek, és keservesen szűkölt.

Eltelt körülbelül két hét.

Az egyik napon Zorka üvöltve rohant a kertbe a feleségemhez, és a bezárt kapu felé kezdte vonszolni. A feleségem először nem értette, mit akar. De ahogy odaért a kapuhoz, fojtott vinnyogást, nyöszörgést hallott az utcáról – nem lehetett megállapítani, mi az. Csak félig nyithatta ki az ajtót, mikor berontott Tobik. Zorka odaugrott hozzá, majdnem ledöntötte feleségemet a lábáról, és hangos ugatással, kitörő örömmel üdvözölte a kiskutyát.

Tobik visszajött, de milyen állapotban! Sűrű szőre megerősödött – kora tavasszal történt az eset –, a nyakán elrágott kötéldarab lógott, a szemei beestek, úgy zihált, mint egy üldözött vad, a körmei között jégdarabkák voltak, bizonyítva, hogy milyen messziről futott. A két kutya a ház felé ment, ott Tobik egy kőkupacra rogyott, Zorka meg leült vele szemben.

Nézegetni kezdtük Tobikot. Régóta éhezett már. Erősen lesoványodott, a lábai véresek voltak. Egész idő alatt szaggatottan ugatott. Ebben az ugatásban benne volt minden: az átélt rémület, a hosszú szenvedéseinek története, az öröm, hogy hazavergődött a szülői házhoz, az anyja iránti gyengédség és szeretet. Mindez órákig tartott. Nem tudta abbahagyni, hol felnyögött, hol összerándult a fájdalomtól.

Megetettük meleg tejjel, hússal, cukorral. Aztán Zorka erővel bevonszolta a kutyaólba, ahová friss szénát, rongydarabokat tettünk. Zorka leült a bódé elé, és többé nem engedte ki Tobikot. Ha enni- vagy innivalót vittünk neki, csak ült, és nézte, hogyan eszik a fia, majd arról mesélt nekünk, mit mondott el Tobik. De mi csak simogatni, nyugtatgatni és etetni tudtuk őket.

Ha valaki megértette volna azt, amit Tobik elbeszélt a maga nyelvén! Bizonyára arról mesélt, hogy mennyit kóborolt, éhezett és fázott, s mégis hazavergődött, hogy az ő bágyadt, halk nyöszörgését is meghallotta Zorka, aki hozzáfogott a gyógyításához, és talpra állította…

Múlt az idő.

Zorka megnyugodott, de Tobik még azóta is meséli viszontagságainak történetét, nyöszörgéssel és szűköléssel, sóhajtásokkal és jajdulásokkal váltogatva a szaggatott ugatást. Egész lényét megrendítették a szörnyű emlékek…

A sünök

A sünök nagyon kedves állatok, és szívesen közelednek az emberhez. Egyszer tavasszal, amikor a környéken még mindent hó borított, többedmagunkkal jártuk az erdőt. Hirtelen egy kis hókupac megmozdult s emelkedni kezdett. Megálltunk. Valami széttúrta a havat.

A lyukból egy sündisznó álmos pofácskája bukkant elő. Ide-oda nézett álmos kis szemével, beszívta a még fagyos levegőt, aztán megszaglászta havas mancsát, mulatságosan fintorgatta az orrát, és kettőt tüsszentett, majd egy mozdulattal lerázta lábáról a havat, s visszabújt a vackába. Úgy döntött: korai még kimászni – sok a hó…

A sünök nem félnek az embertől. Egyenként dicséretes óvatossággal jártak oda a házunkhoz, sárgarépát dobáltunk nekik, sajtot – ezt nagyon szerették – meg kolbászdarabkákat, úgyhogy lassanként felfaltak minden konyhai maradékot. Egyszer hajdinakásával próbáltuk megvendégelni őket. A tejjel meglocsolt kását a fűre tettük egy lapos tálcán. Először három sün jelent meg. Ezek láthatóan fiatal sündisznók voltak. Megízlelték a kását, és az egyik hirtelen eltűnt.

A bokrok közt zörögve távolodott. Aztán megjelent három fiatal sün, de velük jött két öreg is. Most bizonyára összegyűlt az egész népes család. Az egyik öreg olyan zöldesbarna színű volt – kétségtelenül ez volt a nagypapa, akit e szokatlan étel hírével csábítottak ide. Valamennyi sün a kása köré telepedett, és komótosan lakmározni kezdett.

Rendkívül érdekes látvány volt. Ültek, és csámcsogva, szuszogva, a szájukat nyalogatva falták a kását. A nagypapa és a nagymama külön ettek. Amikor egy fiatalabb közeledett hozzájuk, dühösen fújtak rá, és úgy tettek, mintha tüskéikkel meg akarnák szurkálni. Ilyen látványban csak egyszer volt részem.

Miután ettek, jobban mondva megtisztították a tálcát a kásától, még sokáig nyalogatták, majd elégedetten, összetartó csoportban eltávoztak.