Az örök második

Anna színes, érdekes állását adta fel azzal, amikor a nevelőanyaság mellett döntött. Nyolc gyermeke közül négyen kirepültek már a fészekből, most két kisiskolás és két kamaszkorú gyermeket nevel – egymaga.

■ Mi indított arra, hogy sikeres karrieredet felcseréld a nevelőanyaságra? 

■ Valóban színes, mozgalmas volt az életem idegenvezetőként. Érdekes emberekkel találkoztam nap mint nap, de tudtam, ott már semmi újat vagy különlegeset nem tehetek. Kicsit üresnek és haszontalannak éreztem az életemet, annak ellenére, hogy változatos, nyüzsgő világ vett körül. Túlságosan felgyorsult körülöttem minden, éreztem, hamarosan változtatnom kellene, méghozzá gyökeresen. Addig mindig tanultam valamit, kutattam, inkább elméleti ember voltam – sokan ezért sem értették a döntésemet. Még fél évig fenntartották az állásomat, mert biztosak voltak abban, hogy úgy sem fogom bírni az új munkát. Férjhez menni nem akartam már, de nagyon szerettem volna gyerekeket. Az anyaság vágya része a női természetnek. Nagyon érdekelt, mit csinál egy anya, egy háziasszony a hétköznapokban. Mindig is nagy családról álmodtam, így nagyon megörültem, amikor egy gyerekfaluba nevelőanyákat kerestek. Akkoriban csak házaspároknak volt szabad állami gondozott gyerekeket nevelni, így ez kivételes alkalom volt számomra.

■ Hány éves voltál ekkor?

■ Harmincnyolc. Hatalmas lelkesedéssel és önbizalommal vágtam bele. Így gondolkodtam: látom, mennyi rosszul nevelt gyermek van az ismeretségi körömben, majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni! Akkor még azt gondoltam, hogy egy gyerek olyanná válik, amilyenné nevelik. Azt hiszem, kihívásra, erőpróbára is vágytam ezzel.

„A lelkesedéstől eltörpültek az akadályok”

■ Jelenleg a nyolcadik gyermeked neveled. Hány gyereket kaptál az induláskor?

■ Egyszerre négyet, mert az volt a koncepció, hogy a testvéreket nem szabad egymástól különválasztani. Gáborka nyolc-, Bélus hat-, Csabi négy-, Boglárka egyéves volt, amikor hozzám kerültek. Peti és Izabella, később született testvéreik, csecsemőként kerültek hozzánk. Tomi és Olivér más édesanya gyermekei, négy- és kétévesek voltak, amikor a gyámhatóság átmenetileg hozzánk helyezte őket. Ennek már hat éve.

■ Egy gyerekkel is nehéz, hát még nyolccal! Ráadásul egyedülállóként. A négy kicsivel izgalmas lehetett a kezdet…

■ Gondold el, még főzni sem tudtam. De olyan nagy volt bennem a lelkesedés, hogy eltörpültek az akadályok.

■ Hogyan történik a gyermekválasztás? A csecsemőotthonban tetszőlegesen rámutatnak egy csöppségre: mától ez a baba lesz az ön gyermeke? Vajon megtalálja-e a nevelőanya az éppen hozzá illő gyermeket, és fordítva? Nagy titoknak tűnik ez.

■ Én is tartottam ettől. Emlékszem, imádkoztam, hogy biztos lehessek a választásomban. Tudtam, ha megszeretem őket, végig tudom majd csinálni, akármilyen gyermekek kerülnek hozzám. A felkészítést követően rövidesen kaptam a hírt, hogy a Hajdúságból négy testvér vár szülőkre. Öt-hat nevelőanya közül rám esett a választás, én mehettem megnézni a gyerekeket. Amikor megláttam őket, azonnal kötődni kezdtem hozzájuk, és bizonyos voltam abban, hogy ők lesznek az én gyermekeim. Olyan elesettek, megtörtek és aranyosak voltak, ráadásul szépek is. Amikor megláttam Boglárkát, aludt. Egyből beugrott a csecsemőkori képem magamról. Más nevelőanyáknál is észrevettem, hogy hasonlítanak egy kicsit a gyerekekre, ez a nehézségekben is erőt ad. Minden olyan simán és magától értetődően alakult.

Az igazi hőskorszak

■ Ezt követően is zökkenőmentesen mentek a dolgok?

■ Korántsem. Amikor beköltöztem a gyermekfaluba, mindenkitől elszakadtam. Egy évig sehova sem tudtam menni a gyerekektől. Ugyan még hívtak magukhoz a barátaim, de négy gyerekkel már nem volt egyszerű. Egyidejűleg kellett megismernem a csecsemők és a kiskamaszok életkori sajátosságait. Bogi egy nap ötször evett. Etetés, mosogatás, pelenkamosás… Mire Boglárka szobatiszta lett, idekerült Petike. Mire Peti szobatiszta lett, hozzánk került az újszülött Izabella. Sorra születtek az újabb kistestvérek. A pelenkamosásból ki sem láttam. Ez volt az igazi hőskorszak. Négy gyerekkel elindulni, felöltözni, bevásárolni, mondhatni, kész mutatvány volt. Autónk akkor még nem volt. A gyerekek nem voltak a forgalomhoz szokva, ezért úgy mentek az úton, mint a kiscsikók. Csabi átszaladt a túloldalra, Gáborka csapkodta a bokrokat, Bélust megcsípte egy darázs, Bogi babakocsijának elgurult a kereke…

■ Nem volt segítséged?

■ De. Volt egy kis, tizennyolc éves segítőnk, az enyémhez fogható tapasztalatokkal. Még szerencse, hogy ő tudott főzni. Emlékszem, alvásra alig maradt időm. Sokszor fürdetés közben, a kád mellett térdelve aludtam el, mégis, amikor elhagyott az erőm, Valaki mindig segített. Sokszor éreztem, nem is a saját erőm visz tovább. Visszagondolva csodálatosnak tartom a magam életében ezt, hiszen én nem értek annyira a gyakorlati dolgokhoz, mégis olyan volt mindez, mintha mindig ezt csináltam volna. Gyermekekre vágytam, amit, mondhatni, mértéken felül megkaptam.

■ Sok nehézséged volt a neveléssel?

■ Igen is, meg nem is. A gyerekek olyan primitív környezetből érkeztek, hogy még a szavakat sem ismerték. Amit addig tanultam, abból semmire nem volt szükségem. Ugyanakkor Gáborka koravén volt, ami kicsit megkönnyítette a dolgunkat. A testvérei úgy tisztelték, mint az apjukat. Hálásak voltak mindenért, még az ételért is. Emlékszem, a nyolcéves Gáborka még sohasem evett fagylaltot. Megkérdezte: „Ezt harapni kell?” „Nem, nyalogatni” – válaszoltam. „Jé, ez hideg!” – csodálkozott. Egyszerűen nem tudtam rosszat főzni nekik, mindennel elégedettek voltak. Mire hozzám kerültek, a gyomruk annyira összeszűkült, hogy nem tudtak egy ültünkben megenni egy ebédet. Örültek annak is, hogy szép ruhákat kaptak. Egyszerre úgy érezték, mindenük megvan, még a ceruzának is örülni tudtak. Az első két gyereket könnyebb volt nevelni, kamaszkori problémáink szinte nem is voltak. Azonban, ahogy egyre züllöttebb életet élt az anyjuk, a később születő gyerekekkel egyre több nevelési is személyiségbeli probléma adódott.

„A vér szerinti anya helyére senki sem kerülhet”

■ Ezek szerint a gyerekek tartották a kapcsolatot az édesanyjukkal?

■ Ezt nem mondhatnám, mert sohasem látogatta őket. Legfeljebb akkor jött hozzánk, és kért tőlem segítséget, amikor nagyon nagy bajban volt.

■ Úgy hallottam, egy nevelőszülő sohasem töltheti be az édesanya helyét, még akkor sem, ha a gyerek sosem látta az anyukáját.

■ Erre előre felkészítettek bennünket. A gyerekeknek óriási szívük van. Sok mindenkit tudnak szeretni, de a vér szerinti anya helyére senki sem kerülhet. Amelyikük még emlékezett az otthoni borzalmakra, nem kötődött annyira az édesanyjához, de amelyikük sohasem látta őt, nagy becsben tartotta a személyét. Jobb, ha a gyerekek megismerik az igazi szülőket, mert azután elkezdik értékelni a nevelőszülőt. Amikor közösen eltemettük az édesanyjukat, Bogi azt mondta: „Nem ismerem ezt a nénit.” De azután hetekig sírt, hogy „Most már senkim sincsen!”, holott sohasem látta.

■ Te hogyan tekintettél az édesanyjukra? Szörnyű lehetett látni, ahogy egyre mélyebbre süllyed, és mindeközben új és új életeket hoz a világra.

■ A többség úgy vélekedik, nem szabadna megengedni azoknak az anyáknak, akik szülés után sorra eldobják a gyerekeiket, hogy szüljenek. Véleményem szerint mi nem ítélkezhetünk, mert nem tudjuk, milyen nehézségek vannak a másik életében. Vajon, ha én hasonló helyzetbe kerülnék, hogyan tudnám azt megoldani? Miután az első féltékenységem lecsengett, és már nem vágytam többé az édesanya helyére, megértettem, hogy tulajdonképpen én az ő szerencsétlensége árán lehetek most boldog. Sokszor úgy érzem, ez nem is tisztességes. Valahol én is hálával tartozom neki. Úgy gondolkodtam, a Gondviselés csak addig bízta rám a gyerekeket, amíg sikerül megváltoznia, én csak megőrzöm neki őket. Az más kérdés, hogy ő erre nem tartott igényt.

Látom a gyerekekben az anyjuktól örökölt értékeket: az ő szépségét és szorgosságát, a nagymamájuktól örökölt ügyességüket. Ő volt a falu szakácsnője. Férfiágról pedig mindannyian örököltek egyfajta műszaki ügyességet. Tőlem biztos, hogy nem örökölhettek volna ilyen fokú gyakorlatiasságot. Az édesanyjuk nagyon fiatalon szülte őket. A temetésekor tudtuk meg, az egész falu hősként tekintett rá. A férje rágyújtotta a házat, ő pedig úgy szöktette át a négy kisgyereket Ukrajnából, hogy az egyik kicsit magára kötötte, a másikat a karjaiban hozta, a többiek mellette tipegtek. Valami bódítót adott be nekik, hogy ne sírjanak, mert ez akkor történt, amikor még lelőtték a határsértőket. Egyrészt ennyire bátor volt, másrészt az élete irányításában teljesen tehetetlen. Mindig a gyerekei után sírt, de nem volt képes meglátogatni őket. Szóval mindenki sorsa, személyisége nagyon összetett, ezért nem ítélkezhetünk senki felett.

■ Nem mindennapi esemény volt, hogy – szó szerint – te adtad meg a végtisztességet a gyerekek édesanyjának. Hogyan történt ez?

■ Magyarországon halt meg, de nem temette el senki. A családgondozó keresett meg, hogy mi temettessük el. Hogyan is nézhetnék a gyerekek szemébe, ha nem tudnám megmondani nekik, hol van az édesanyjuk sírja? Elhamvasztattam, és a hat testvérrel megkerestük a szülőfaluját. Pünkösd volt, az egész falu jött utánunk, amikor megtudták, kik vagyunk. A faluban mindenki mindenkinek rokona volt, csak úgy kapkodták magukhoz a gyerekeket. Mint megtudtuk, Bogi keresztapja volt a sekrestyés. Elszaladt egy kis szenteltvízért, meghintette a sírt, én felolvastam a 90. zsoltárt, a gyerekek pedig vitték a keresztfát. Így ők is megadhatták neki a végtisztességet és meggyászolhatták.

„Amit adtam, most bőséggel visszahat rám”

■ Hogyan látod az eltelt húsz évet?

■ Az életem így lett kerek egész. Az évek során olyan sok jó emberrel találkoztam, akik érdeklődéssel figyelték a gyerekek sorsát. A munkahelyeken egy kanál vízbe belefojtanák egymást az emberek, itt pedig annyi önzetlenséggel találkozom! Bár a hétköznapok gyakran egyhangúak, ennek a munkának mégis értelme van, mert a jövőnek épít az ember. Ha nem így döntök, most szürke, unalmas, magányos öregasszony lennék. A gyerekekkel való szeretetközösség megfiatalít, a számtalan probléma ellenére lelkileg frissen tart, a sok kihívás erőt, lendületet ad. A gondviselésnek annyi oldalát megismerhettük közösen, hogy ezek nélkül csak szegényebbek lennénk. Amit én fáradsággal és lemondással a gyerekeknek adtam, az most bőséggel visszahat rám. Mindig futnak hozzám, ha segítséget kérek, azonnal meglátogatnak, ha beteg vagyok, a nagyok is boldogan jönnek haza minden születésnapra és névnapra.

Az írásban szereplő fotók illusztrációk