A harangvirág csengettyűje

Fésűs Éva meséje

A Csergő patak mentén álló öreg égerfa még emlékszik rá, hogy valamikor régesrégen a harangvirágnak igazi csengettyűje volt. Valahányszor szel lő rezdítette, ezüstös hangon megcsen dült a kék kehelybe rejtett icipici harangnyelv, de úgy, hogy még a legöregebb tücsök is letette a vonóját, és elismerően bólintott nagy fejével:

– Ez igen! Ez aztán szívderítő muzsika!

A többi virágnak nem volt hangja, legfeljebb a széllel tudtak sugdolózni, de csak olyankor, ha a szél is úgy akarta. Kóró néne meg csak zörögni, morogni tudott a sok tarka szoknyát lebegtető tavaszi virág láttán, hogy: no lám, no lám! Bezzeg az én virágidőmben…!

Őrá azonban senki sem hallgatott, hacsak egy-egy mafla szájú kisnyuszi füle meg nem rebbent a zsörtölődő zajra, de az mindjárt el is iszkolt ijedtében a hetedik lucernahatárig.

A harangvirág csengőjének hamarosan híre futott a réten. A sárga bundás méhek egymásután kukucskáltak be a kék kehelybe, hogy megcsodálják. Messze mezőkről szebbnél szebb pillangók jöttek látogatóba, és táncra perdültek a dallamos csengettyűszóra.

Minden délben vidám bál kerekedett a szélborzolta réten, és a pettyes katicakisasszonyok olyan önfeledten pörögtek-forogtak, hogy elővillant a finom kis hártyaselyem alsószoknyájuk.

A harangvirágot büszkeség töltötte el, hogy mindenki őt csodálja; miatta futkosnak a fényes hátú bogarak fel és alá, előtte hajolnak földig a fűkatonák, sőt már azt képzelte, hogy a nap is azért kel fel minden reggel újra meg újra, hogy őbenne gyönyörködhessék. Lenézte a többi virágot, amiért csak nyitni-csukni tudnak, vagy szótlanul forognak a fény után. Micsoda élet! Bezzeg ő sokkal különb náluk! De majd vigyáz is ezután az ezüst csengettyűre! Szélben nem lengeti, harmattól megóvja, nehogy rekedtté váljék üde hangja. Akárki kedvéért meg sem szólaltatja! Attól fogva olyan fukarul bánt a csengettyűszóval, hogyha nem valami díszes szárnyú lepke libbent át felette, nem is csendítette, inkább jó szorosan a kelyhébe zárta.

Pedig azután is sok méhecske érkezett, akik szépen kérték, hogy vidámítsa fel őket az ezüstmuzsikával, mert elfáradtak a mézgyűjtésben.

– Dünnyögjétek a magatok nótáját! – nyelvelt vissza a harangvirág, és kevélykéken kihúzta magát.

– Hess innen, te konyhakerti jöttment! – szisszent fel sértődötten. – Vagy már neked is ezüstmuzsika kéne?

A lepke ijedten elröppent. A méhek is szomorúan odébbálltak, s egyszerre felhős lett a homloka a derűs arcú nyárnak.

Akkoriban történt az is, hogy egy zöld szöcskegyereknek eltörött a lába. Szarvasbogár doktor helyreigazította, harmatos fűszálba szorosan bepólyálta, és szigorúan meghagyta, hogy amíg meg nem gyógyul, nyugodtan kell maradnia. Támadt is emiatt nagy gondja szöcskemamának! Mit kezdjen egész nap egy szöcskegyerekkel, aki nem ugrálhat?…

Fűszálon ringatta, mesével altatta, egyre csitítgatta, csakhogy ne moccanjon, különben soha többé nem tud majd olyan magasra felpattanni, mint a társai. A szöcskegyerek hallotta a jó szót, az intelmet, de mint afféle zöld szöcske, nehezen értette meg. Egyre nyűgösebb lett.

– Jaj, mit tegyek? Mivel szórakoztassam, hogy még ezt a néhány napot kibírja? – sopánkodott szöcskemama, míg egyszer csak eszébe jutott a harangvirág ezüstmuzsikája.

Bezzeg, ha azt hallgathatná, biztosan nyugodtan figyelné, és közben meggyógyulna az ő szöcske fiacskája! Mindjárt el is ment a harangvirághoz, és kedves szóval kérte – de bizony kurta-furcsa választ kapott cserébe.

– Szöcskéknek ezüstmuzsikát? Mit képzelsz! Tudd meg, hogy ezután csakis az újholdnak muzsikálok. Ezüst holdnak az ezüstcsengettyűmmel, nem ám holmi réti bogárságnak!

Nagyon elbúsulta magát szöcskemama, és ha nem lett volna szöcske, tán még a könnye is kicsordult volna.

– Mi baj? Mi baj? – dugta ki a fejét a tüskés galagonyabokor ágai közül egy parányi, rozsdaszín tollú madár. Az ökörszem volt az. Amikor megtudta, mi történt, nem szomorodott el, hanem vidáman ugrálni kezdett:

– Ó, szöcske néni! Miért nem szóltál mindjárt nekem? Igaz, nem vagyok énekművész, de azért szívesen elszórakoztatom a fiacskádat!

Azzal hipp-hopp, máris ott bohóckodott, hajlongott, bókolt egy ághegyen a szöcskegyerek feje felett, és úgy dalolt, mókázott, hogy annak szeme-szája elállt a gyönyörűségtől. Nézte, hallgatta, figyelte a parányi madarat, és eszébe sem jutott megmozdítani a lábát. Három álló napig örvendezett az ökörszem énekének. Közben a fáradt méhecskék is odagyülekeztek felvidulni a mézhordás után, a katicák táncra perdültek a káposztalepkével, de még a nyulak is az ökörszem dalának ütemére mozgatták a bajszukat.

A harmadik napon a szöcske lerúgta lábáról a fűkötést, és akkorát ugrott, mintha soha semmi baja sem történt volna.

Aznap este újhold kelt az égen. Amikor már minden elcsöndesült, számtalan ezüst sugarat küldött a földre. Felrezzent a harangvirág a réten, és nyomban illegnibillegni, hajladozni kezdett, hogy megszólaljon féltve őrzött muzsikája – de hiába rázta gőgösszép kelyhét, egyetlen hang sem csendült abban.

Mi történhetett? Az öreg égerfa azt állítja, hogy ő látta, amint egy icipici tündér kivette az ezüstcsengettyűt a harangvirág kelyhéből, és belopta az alvó ökörszem torkába.

– Minek a kincs annak, aki nem szolgál vele mások örömére? – mondta, azután eltűnt, mint a szeszélyesen bujkáló holdsugár.

Lehetséges, hogy az öreg égerfa csak álmodott, de annyi bizonyos, hogy az ökörszem énekének azóta nagyon kedves, ezüstösen vidám csengése van, és senki sem állja meg mosoly nélkül, ha meghallja, amint télennyáron egyforma derűvel dalol a világnak. A harangvirágról pedig már el sem hiszi senki, hogy csakugyan tudott valaha csilingelni.